A magyar kormány nyíltan az orosz invázió pártját fogja és ezért lobbizik az EU-ban. Három év teljes körű háború után Ukrajna most kulcsfontosságú szövetségest veszített Trump hatalomra kerülésével. kihez fordulnak, milyen stratégiát választanak az ukránok most?

A Középidő legújabb adásában egy sajátos évfordulót tárgyalnak: február 24-e annak a napja, amikor magasabb fokozatra váltott egy amúgy már 8 éve tartó háború. Az ukránok ugyanis 2014 óta kérlelték Európát, hogy vegye komolyan azt az orosz agressziót, amikor a Maidan téri tüntetésekkel kirobbant méltóság forradalmára a Kreml azzal válaszolt, hogy megszállta a Krím félszigetet és szeparatista csoportokat támogatott a Donyeck és Luhanszk régiókban.

A mai évforduló tehát önkényes dátum, de ennek ellenére rendkívüli dolgot jelöl, ahogy arra a mai egyik vendégünk, Makszim Kijak rámutatott: Putyin azt hitte, három nap alatt meghódítja Ukrajnát, de három év alatt és szörnyű veszteségek árán sem sikerült térdre kényszerítenie a nála jóval kisebb és szegényebb szomszédját!

Ez a nemzetközi közösséget éppúgy meglepte, mint a Kremlt. És az ukránok tudják, miért harcolnak: 1991-ig ők nem csak a szovjet blokkba tartoztak, hanem a Szovjetunió részeként a magyarországinál is jóval keményebb elnyomásban volt részük. Az ukrán nyelvhasználat sem volt engedélyezett egy sor hivatalos fórumon, a szovjet politika őket az orosz nép integráns részének tekintette és az önálló ukrán identitás ápolásáért durva retorzió járt.

Miroszlav Marinovicsot például azért tartóztatták le és gyanúsították államellenes tevékenységgel, mert néhányadmagával virágot helyezett el az ukrán nemzeti költő Tarasz Sevcsekno szobránál. Ez olyan, mintha egy Petőfi szobor megkoszorúzásáért vinnének be valakit. Marinovics később az Ukrán Helsinki Bizottság egyik alapítójaként hamar a gulágon találta magát – túl komolyan vette azt, amikor a Szovjetunió aláírta az 1975-ös Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Marinovics Timothy Snyder történésszel beszélgetett erről:

A Holodomor, azaz a Nagy Éhínség 1930 és ’33 halálos áldozatait 7 és 10 millió közöttire teszik. Több ország, közöttük Magyarország is népirtásnak ismeri el ezt a rémkorszakot, bár történészek vitatják, hogy ez teljesen szándékos népirtás volt-e, vagy pedig a sztálinista iparosítás mellékterméke. Mindenestre és ez a csapás összezúzta az ukrán függetlenségi mozgolódásokat. Ugyenezidő alatt Kazakhsztánban a népesség 40%-a halt meg vagy hagyta el az országot az éhínség miatt. Az egykor szovjet uralta országokban sokan emlékeznek arra pontosan, miért is nem akarnak újra Moszkva tenyere alá kerülni.

Nem véletlen, hogy az ukrán ellenállás leghatározottabb támogatói Európában azok a balti államok, Lettország, Litvánia és ritka nyelvrokonaink, az észtek, akik maguk is szovjet uralom alatt töltötték a huszadik század tekintélyes részét, és pontosan tudják, mi a tétje az országaik függetlenségének.

A Putyin rendszer a Szovjetunió teljes jogú örökösének tekinti magát. Vlagyimir Putyin maga is egykori KGB-ügynök, aki élete tragédiájának tartja a Szovjetunió összeomlását, amit ő Kelet-Berlinben élt át. A birodalmi fantáziáira jellemző, hogy az utóbbi két évtizedben az Orosz Föderáció hivatalos törrténelemszemlélete rehabilitálta a Dicsőséges Honvédő Háború emlékét, azaz a szovjet részvételt a II. világháborúban – a nácikkal való kollaborálásról, meg a „felszabadító szovjet seregek” átal végzett mészárlásokról, fosztogatásokról és tömeges nemi erőszakról nem esik szó hivatalos fórumon, ahogyan arról sem, hogy a felszabadításból 40 évnyi megszállás lett.

A 2014-es Euromaidan forradalom éppen azért tört ki, mert az ukrán népesség az Európai Unióhoz akart közeledni gazdaságilag és politikailag – a kormányzat viszont, némi presszió hatására ettől visszalépett és maradt az orosz nyomvonalon. A tömegtiltakozások félmillió embert mozgattak meg, mire a Janukovics-kormány ráküldte a karhatalmat a tiltakozókra. 108 civil és 18 rendőr halt meg ezekben a zavargásokban, amibe Janukovics hamar bele is bukott

Erre válaszként rohanta le Oroszország a Krím-félszigetet és szított agressziót a Donyeckben és Luhanszkban 2014-ben. Vannak elemzők, így például a magyar történész Ungváry Krisztián, akik szerint a nemzetközi közösség langyos reakciója erre a támadásra egyfajta appeasement-politika volt, ami pont úgy kudarcot vallott, mint a második világháborút megelőző appeasement, azaz megbékéltetés vagy kibékítés politikája Hitlerrel szemben, amikor a nyugati hatalmak jobbnak látták, ha ráhagyják a területi agressziót a Németországra, hátha azzal megelégszenek a nácik.

De Makszim Kijak továbbmegy 2014-nél, egészen 2008-ig, amikor Oroszország érdemi következmények nélkül lepofozta Georgiát, korábbi nevén Grúziát. Georgia régóta kínlódott két régiójával, Dél-Oszétiával és Abkháziával, és az orosz befolyás jelentősen hozzájárult ehhez a konfliktushoz. 2008-ban az oroszok által támogatott szeparatisták megregulázására Georgia megpróbálta visszaszerezni az ellenőrzést Dél-Oszétia felett, amire Oroszország brutális invázióval válaszolt. AZ 1979-es afganisztáni intervenció óta ekkor sértette Oroszország egy szuverén állam határait. Az 5 napig tartó háború az orosz fél részéről szörnyű pusztítással járt, de a nemzetközi közösség meglehetősen visszafogottan reagált rá. A Chatham House elemzője George Mchedlishvili szerint „miután Európa szemet hunyt a grúziai orosz agresszió fölött, ezzel gyakorlatilag kikövezte az utat, amely a Krím annektálásához vezetett.”

Ungváry Krisztián arra is emlékezetet a magyar-orosz kapcsolatokról szóló videó esszéiben, hogy ugyanebben az évben, 2008-ban a NATO elutasította Ukrajna csatlakozási kérelmét. Orbán Viktor maga emelte ki ezt a történelmi fordulatot, mint ami meghatározta az ő külpolitikáját.

Magyarország kapcsolatát a szomszédos országokkal évszázada meghatározza az Osztrák-Magyar monarchia felbomlása és a trianoni békeszerződés – illetve azok a politikai irányzatok, amely az elcsatolt területek miatti történelmi sebeket használják ki. Az Ukrajnával ápolt kapcsolat alapköve a rendszerváltás és a Szovjetunió összeomlása óta az orosz gázkereskedelemtől való kölcsönös függés volt, amely mindkét országot kiszolgáltatta, ugyanakkor helyzetbe is hozta átadó országként.

A 2010-ben hatalomra került Fidesz kormány sosem riadt vissza az irredenta felhangok politikai kiaknázásától, és ennek megfelelően módszeresen leválasztják a határon túli magyarságot az anyaországaikról, ami politikailag és anyagilag is kiszolgáltatottá teszi ezeket a közösségeket a NER felé. Erdély és a Felvidék kitüntetett szerepet játszanak a magyar irredenta fantáziákban, de a NER nem rest lehajolni a többi régió potenciális szavazóiért sem, és fegyverként használni őket a magyar politikában.

Ezt látjuk ma is, amikor Ukrajnával szemben egy cinikus, az agresszor Oroszországot támogató politikát folytatnak, ugyanakkor a kárpátaljai magyarokról kizárólag úgy beszélnek, mint magyarokról, és semmiképpen sem ukránokról – a Fidesz világában a határon túli magyarság valamiféle zárvány, amit onnan erővel ki kellene hasítani. Valójában számos magyar nemzetiségű katona szolgál most is az ukrán oldalon, így például a Kárpátaljai Sárkányok néven elhíresült 101. dandár 68. önkéntes területvédelmi zászlóaljában, illetve a a 128. önálló hegyi rohamdandárban és a határőrségnél.

Ács Dániel összefoglalta a magyar külpolitikát a 444.hu-n:

„Magyarország az Európai Unión belül és azon kívül is nyíltan és aktívan képviseli az orosz háborús érdekeket. (…)

Oroszország legszorosabb, a szlovákokon túl egyedüli uniós szövetségese minden tőle telhetőt megtett és megtesz a győzelemért és Ukrajna bukásáért. Magyarország az oroszok elleni szankciókat, ahol tudta, akadályozta. A NATO, a saját katonai szövetségünk bővítését, a finn és svéd csatlakozást, ameddig csak lehetett, gátoltuk. Ukrajna anyagi támogatását minden erőnkkel gáncsoltuk. Kirill moszkvai pátriárkát, egykori KGB-ügynököt, háborús uszítót kimentettük a szankciók alól. Itthon és külföldön is nagy erőkkel terjesztettük a Kreml háborús dezinformációs anyagait. A pártsajtó folyamatosan és egyre durvábban hergel a védekező ukrán nép és Zelenszkij ellen.”

Az orosz propaganda, amit helyi viszonyokra lelkesen adaptál a magyar kormány és lakájmédiája is, nem tekinti Ukrajnát teljes jogú önálló országnak, hanem csak egy ütközőterületnek, amelyet Oroszország és az USA között kell vagy lehet felosztani – és esetleg számíthat belőle pár cafatra Magyarország is.

Az Egyesült Államok mostanáig valóban Ukrajna egyik legfontosabb nemzetközi partnere volt , de abból korábban sem kértek, és most sem akarják, hogy a fejük felett leosszák őket. Balszerencséjükre Donald Trump éppen ezt az irányvonalat képviseli – közvetlenül egyeztet Putyinnal anélkül, hogy az ukrán felet bevonná volna, pláne hogy bármely érintett európai vagy ázsiai országot, akár nemzetközi szervezetet behívta volna a tárgyalásba. Trump alelnöke, J. D. Vance nemrég egy biztonsági tanácskozáson arrogánsan leiskolázta a NATO tagokat, hogy nekik igazából magukról kellene gondoskodniuk, amin láthatóan őrjöngött az európai vezetők jó része.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nagy energiákat fektet abba, hogy megőrizze a diplomáciai hangnemet az USA és Ukrajna között, de ez szemmel láthatóan nehezére esik: tulajdonképpen maffiavezérként kell kezelnie Trumpot, aki elé járulva a jóindulatát próbálja megnyerni, miközben Trump nem is titkolja, hogy imponálnak neki a Putyinhoz hasonló autoriter vezetők. És Zelenszkijnek nem ez az első köre ezzel az emberrel: első elnöksége idején Trump már megzsarolta az akkor épp frissen megválasztott ukrán elnököt azzal, hogy visszatartotta a beígért hadisegélyt, amiért cserébe a Biden családról követelt terhelő információkat.

Mire számít hát Ukrajna ebbe a szorult helyzetben, hogyan élik túl és tartják egymásban a lelket, és mi az európai szomszédok, illetve az EU mozgástere? Mit hoz a háború negyedik-tizenkettedik éve?

Vendégek

Makszim Kijak a Kuras Politikai és Etnikai Tanulmányok Intézetének (Kijev, Ukrajna) vezető tudósa, a filozófia doktora, a Közép-európai Intézet igazgatóhelyettese. Képviselte Ukrajnát az Európa Tanács CAHROM bizottságában, és a NATO StratCom kutatásának egyik társszerzője volt. Kutatási területe a globális biztonság, az európai integráció, a dezinformáció elleni küzdelem, és, csemegeként, a vallásszociológia.

Katerina Botanova a svájci Bázelben élő ukrán kurátor, író és kultúr kritikus, a Culturescapes biennálé egyik társ-kurátora. 2015-ig a kijevi Kortárs Művészeti Központ igazgatója, valamint a Korydor online magazin alapítója és főszerkesztője volt. Cikkei az Eurozine-ban olvashatók, az egyikben még Európai Sajtódíjra is jelölték – link a leírásban a forrásainkhoz és további olvasnivalókhoz.

És egy amerikai Krakkóban: Adam Reichardt a lengyelországi New Eastern Europe, azaz Új Kelet-Európa című szaklap szerkesztője, aki hosszú évek óta foglalkozik a tágabb régió politikájának felmérésével és publikálásával. Adam a Talk Eastern Europe podcast egyik házigazdája is, ahol hetente hallgathattok híreket és elemzést Kelet-Európa és a Kaukázus politikájáról és kultúrájáról.

Ma kivételesen minden vendég online jelentkezik be, a képminőségért elnézést kérünk, de nem tudtam hgallérjánál fogva Budapestre rángatni mindenkit – például mert Makszim Kijak az ukrán handsereg tagjaként el sem hagyhatja, nem is akarná elhagyni az országot. Azért a beszélgetés megéri ezt ak is rugalmasságot. Vágjunk is bele!

További olvasnivaló

Az Eurozine 2014 óta folyamatosan frissülő dossziéja ukrán politikáról, történelemről és kultúráról eddig 80 cikket kínál, együttműködésben a Bécsi Humántudományi Intézet Ukrajna programjával:

Produkció

Ez a műsor az Eurozine és a Display Europe produkciója. Média partnereink a bécsi Okto TV és Magyarországon az Átlátszó.

Ez a talk show az Európai Unió Kreatív Európa Programja és az Európai Kulturális Alapítvány társfinanszírozásával készül.

A műsorban kifejtett nézetek és vélemények csak a felszólalóké és a szerzőké, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) véleményét. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem tehető felelőssé értük.