Az Orbán-kormány egyre harciasabban lép fel az Európai Unióval szemben, és az operettháború mellett valós konfliktusok is sokasodnak: kötelezettségszegések egész sora és súlyos jogsértések mellett az is kockáztatja Magyarország helyzetét, hogy az EU- és NATO-tagsággal járó vétójogokkal rendre rendre visszaél a kormány. Egyelőre nem kampányol a Fidesz nyíltan az EU-ból való kilépésért – helyette Ukrajna beléptetésével riogat. De számos olyan húzása volt már a NER-nek, amelyet felelős vezető nem lépett volna meg. Éppen érdemes végignézni, milyen felhők gyűlnek Magyarország fölött, amelyek az ország törtnénetének egyik leggyümölcsözőbb szövetségét kockáztatják.

Az elmúlt tíz év alatt lépésről lépésre vált egyre radikálisabbá a magyar kormány ellenségeskedése az Európai Unió központi intézményeivel. Bár már a 2010-es első kétharmad idején kapott kritikákat és a médiatörvény első változatát még megnyirbálni kényszerült a Fidesz-KDNP, a közép-konzervatív Európai Néppárt takarásában elég sokáig ellavírozott a Fidesz. Mivel a magyarországi gazdasági- és munkapolitika készségesen kiszolgálta a nyugat-európai, elsősorban a német gazdaság érdekeit, a túlkapásokért cserébe inkább ejnyebejnyék jártak, mint komolyan vehető következmények.

De lassanként azért szorult a hurok. A közpénzekkel, így az EU-pénzekkel való orbitális visszaélések, a független sajtóval és civilekkel szembeni egyre durvább elnyomás, a hatalomkoncentráció, a bíróságok autonómiájának csorbítása idővel a konzervatívokat is szembenézésre kényszerítette.

Orbán hosszú ideig az EU-s konzervatívok hasznos hülyéje volt, különösen a bevándorlás kérdésében. Nagy szolgálatot tett ugyanis azoknak, akik szerették volna civilizált politikus látszatát megőrizni, de boldogan profitáltak abból, hogy az elvetemült működésével Orbán egyre inkább jobbfelé srófolja a politikai középmértéket.

A 2010-es évek végére egy sor vitás kérdés halmozódott fel, amiket az Európai Bizottság és az Európai Parlament is egyre komolyabban vett. A rugalmas póráz azonban végleg elszakadt, amikor 2021-ben az Európai Néppárt hosszú időhúzást követően, nagy nehezen kizárta a soraiból a Fideszt, majd a súlyos szabálysértésekért büntetésül többpárti összefogással bizonyos, Magyarországnak szánt forrásokat is befagyasztottak.

Ezeket a forrásokat, ellentzétben a központi propagandával, nem megvonták, hanem minimumfeltételekhez kötötték, de magyar kormány nem hajlandó ezeket teljesíteni – illetve csak kozmetikai intézkedéseket tett. Cserébe viszont közellenséggé kiáltotta ki és azóta nyíltan gyűlölködik az EU-ra és uniós kritikusaira a NER – így minden magyar politikusra, aki szóvá meri tenni, hogy a pénzmegvonás oka nem valami sátáni marxista olvasókör, hanem maga a magyar kormány.

Mostanra már bevett szóhasználat a „hadat üzenni Brüsszelnek”, Orbán március 15-én azt ígérte, hogy elfoglalja Brüsszelt, de ő is, a hozzá közel álló kormányelemek is pedzegetik, hogy alkalmasint Magyarország ki is léphetne az EU-ból.

Nem Orbán az első, aki ilyesmivel kampányol. De akinek ez összejött, az nem tette zsebre. Éppen ezért ma a Brexit tanulságairól beszélünk – mindenki eldöntheti magának, mennyire vonzó számára ez a modell.

Brit bukás: ki nem kényszerített hibák

A Brexit nem egy egyenes analógia egy esetleges magyar exodushoz, mivel Nagy-Britannia sokkal kedvezőbb gazdasági helyzetben volt, amikor kilépett, mint a mostanra folyamatos összeomlásokat produkáló Magyarország. Vannak azonban megdöbbentő hasonlóságok.

A Brexit egy kommunikációs stratégia volt, nem közpolitikai felvetés. A saját alkalmatlanságába egyre inkább belecsavarodó brit konzervatív párt, a Toryk kétségbeesésükben ezzel próbálták a politikai pozíciójukat bebiztosítani, aminek jelentős gazdasági veszteségek, politikai feszültség és kudarcok sorozata lett az eredménye – többek között a koronavírus-járvány kezelésében is.

2016 nyarán hajszálnyi többséggel, a szavazók mindössze 51,89%-a választotta az unióból való kilépést, és a döntés alaposságát jellemzi ,hogy másnap felhasználók tömegei kerestek rá kétségbeesetten, hogy „Mit jelent elhagyni az EU-t?” „Mi az EU?” és ehhez hasonló, alapvető kérdésekre.Azóta öt miniszterelnök bukott bele ebbe, és még a legfelkészültebbeknek is belevásott a foga a kérdésbe. A balul elsült népszavazás után rövid úton lemondott David Cameron; komolyan vette a feladatot de látványosan beletört a brexitbe a bicskája Theresa Maynek. Tőle a politikai ámokfutó Boris Johnson vette át a stafétát, aki nem csak az unióból való kiválással, de a járványkezeléssel is beleállt a földbe.

47 évnyi tagság után, 2020 január 31-én az Egyesült Királyság hivatalosan is kilépett az Európai Unióból – és heteken belül beköszöntött a kovid-járvány, aminek a kezelése káoszt hozott a hirtelen nagyon szuverén Nagy-Britanniában.

Apropó, szuverén: a skót függetlenségi mozgolódást is felélénkítette a Brexit, és a végeláthatatlan politikai-gazdasági szerencsétlenkedés megsokszorozta a közvetlen szomszédok, így például Írország és Hollandia EU iránti elköteleződését. Boris Johnson aztán botrányok közepette mondott le, amikor kiderült, hogy a saját járvány-szabályai dacára kabinet-bulikat tartott a kollégáival, miközben a lakosság számára a kijárást is korlátozták.

És ha azt hittük, hogy ennél nincs lejjebb, hát tévedtünk: történelmi léptékű kormányzást produkált Lis Truss, aki egyetlen bejelentéssel beszakította a padlót a brit gazdaság alatt és 45 nap alatt bele is bukott a dologba – olyan sebességgel,hogy még egy hírhedt fejessaláta is tovább bírta, mint ő a hivatalban. A lejtmenetet pedig Rishi Sunak fejezte be, aki emberemlékezet óta példátlan választási vereséget szenvedett el.

Sötét pénzek

Talán az is megütheti a magyar néző ingerküszöbét, hogy úgy tűnik, gyanús forrásból jelentős pénzeket öltek a kilépés melletti kampányba. Az adakozó kedvű Aaron Banks a maga 8 millió angol fontos hozzájárulásával minden idők legbőkezűbb politikai donorának számít, de az OpenDemocracy és a Guardian nyomozásai alapján vizsgálatok indultak, mert úgy tűnik, csak nem saját zsebből állta a több, mint három és félmilliárd forintnyi adományát.

Politikai kudarcok egész sora után a konzervatívok tavaly példátlan politikai vereséget szenvedtek, de nem áll valami szépen a most kormányzó baloldal sem – részben azért, mert kénytelenek folyamatosan tüzet oltani, részben pedig azért, mert kényszeresen ragaszkodnak a sikerkommunikációhoz, ami ebben a helyzetben lehetetlen.

A legutóbbi, önkormányzati választásokon például tartolt a Brexit-kampány legnagyobb nyertese, Nigel Farage pártja nagyot tartolt – azé a Nigel Farage-é, aki nyilvánvaló hazugságokkal és alig burkolt rasszista uszítással kampányolt az EU-ból való kilépés mellett 2016-ban, többek között a mi honfitársaink, az Egyesült Királyságba kivándorolt kelet-európaiak ellen hergelve.

A toryk nyilvánvalóan hazárdjátékot játszottak, amikor a Nigel Farage-féle EU-ellenességgel próbálták a hatalmukat megszilárdítani. Ez a szélsőjobbra előzés végül maga alá temette őket. Most pedig, hogy Trump elnöksége felrúgja a nemzetközi együttműködések teljes rendszerét, már nem csak gazdasági,de biztonsági okokból is van miért izzadnia a briteknek.

A mai adásban két brit és egy holland hozzáértő beszélget arról, hogyan sikerült a Brexit, és miért nem sikerült jobban.

Vendégek

Misha Glenny évtizedekig volt a BBC közép-európai tudósítója, a rendszerváltás idején Magyarországról is riportozott és a délszláv háborúkat is végigtudósította. Ma a bécsi Humántudományi Kutatóintézet rektora, és kutatási területei közé tartozik a nemzetközi szervezett bűnözés és a kiberbiztonság.

Roos Fransen holland kutatójogász, európai és nemzetközi jogot tanít a Bécsi Egyetemen. Jogharmonizációval, uniós joggal is foglalkozik.

Luke Cooper a London School of Economics munkatársa, a bécsi Humántudományi Kutatóintézet korábbi vendégkutatója, a Másik Európa podcaszt műsorvezetője. Legfrissebb könyve, az Autoriter fertőzés [Authoritarian Contagion: The Global Threat to Democracy, 2021] Trump és a Brexit párhuzamos történeteit vizsgálja a szélsőjobboldal előretörésében.

A mai beszélgetés házigazdája a Bécsi Szépművészeti Egyetem Könyvtára, köszönjük nekik a vendéglátást!